Ezt most kivételesen nem Panka írja...

Sziasztok.

Flóra vagyok, Panka kicsi húga.

Szeretném hozzátenni a saját búcsúlevelemet az Övéhez, ha nem is tudok olyan gyönyörűt írni.

Amikor megtudtam, nem hittem el.

Hiszen annyira lehetetlen.

Velünk nem történhet ilyen.

Nem veszíthetem el az apámat ilyen fiatalon.

Szeretném, ha látná a gyerekeimet, szeretném, ha Róla nevezhetném el őket, és Ő örülne ennek.

Pankával a parton ültünk, teljes nyugalomban, habár tudtuk, hogy éppen akkor műtik.

Anyám a kórházban, Rá várva.

Pár pillanatra felszaladtam a házba, némi innivalóért. Fülemben tovább szólt a zene, amit épp hallgattam.

Amikor kiléptem a házból, kezem rogyásig megpakolva mindennel, megszólalt a következő szám: Avril Lavigne - Slipped Away. Gyorsan kihúztam a fülhallgatót, nem is akartam gondolni rá, hogy megtörténhet.

Pankához érve megcsördült a telefonom. Eldobtam mindent, felvettem.

Pár másodperc reszketeg néma csend, aztán megtudtam.

Lehetetlen.

Két kezembe fogtam Panka arcát, próbáltam kimondani, nem tudtam.

Én, aki annyiszor leírtam már a halált, nem úgy cselekedtem, ahogy a könyvekben szokás.

Nem törtem, nem zúztam, nem voltam Rá dühös, és azóta se vagyok.

Pankával kiültünk a teraszra, takaróba burkolózva. Ő hozzám bújt, én beszéltem.

Éreztem a lelkét. Éreztem, hogy ott van.

Nem mondtam, nem hittem, hogy elhagyott, Ő sosem fog elhagyni.

Ő, aki az utolsó szemvillanásig, amikor elnyelte a mentő, mosolygott, nem törődve a fájdalommal.

Ő, aki méltósággal ment el. Tudom, hogy így volt.

Tudom, hogy küzdött. 

Az Ő gyönyörű lelke, ami meg-megcsillant az égszínkék szempárban, már valahol másutt jár.

Már nem fáj neki semmi. Lába újra ép, arca kisimult, haja dús, erős, izmai dagadnak.

Szárnyakra nincs szüksége, hiszen mindig is voltak.

Cinkos mosollyal néz le ránk, a mosollyal, amit leginkább szerettem.

Most, hogy a jegygyűrűje a nyakamban pihen, mohazöld fürdőköpenyében ülök, és a lábamon viselem csónak méretű, orvosi klumpáját, még érzem az illatát, érzem, hogy itt áll mögöttem, ahogy mindig is tette, és kíváncsian belekukkant az írásomba.

Az emlékek elborítják a lakást, a kabátjával alszom, a kávésbögréjét csókolgatom, és boldog vagyok, hogy ilyen gyönyörű időnk van, mert ha kisüt a Nap, érzem, hogy mosolyog. 

Nem akarom Őt soha elfelejteni, és soha nem is fogom.

A lelke kiterjedt a világra, és mint egy hatalmas burokban, benne élünk, védelmez minket, és tudja, hogy talpra fogunk állni.

Nem fogom fel tragédiaként. Hiszen csodálatos élete volt.

Tudta, hogy szeretjük.

Most már nincs miért rettegnem a haláltól. Hiszen lesz valaki, aki vár rám, aki elkapja a kezem, hogy átsegítsen a túloldalra.

Ha igazán elbúcsúzni nem is tudtam tőle, ott a hajóban, térdig vízben állva benyúltam hozzá, megszorítottam a takaró alól kilógó, ép lábát. Arcomon könnyek csurogtak, Ő csak mosolygott.

-Annyira tisztellek!

Azt felelte erre: - Ezért már megérte...

 

Megosztás a facebookon